Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szarvas3

2011.10.05

Szarvasokhttp://agiangliaban.freeblog.hu/files/szarvas%20082-1.jpg

 

A szarvasok (Cervidae) családjához az összes agancsos kérődzök tartoznak. Ideszámítják a pézsmaszarvast és a víziőzt is, amelyek egyikének sincs homlokdísze. Mindkettő azonban a fontos anatómiai szerkezetben a többi szarvassal megegyezik. A legtöbb szarvasnak van felső szemfoga, néhány faj hímjénél, köztük a két agancstalannál ezek kardalakúan meggörbültek és a szájból kiálló agyarrá alakultak. A külső ujjak első és második ize legtöbbször megvan. A szarvasok egyik részénél az oldalsó lábközépcsontnak csak a felső vége maradt meg; másoknál, ezek közt ismételten a pézsmaszarvasnál és víziőznél csak az alsó. Az összes szarvasnál, a pézsmaszarvas kivételével, hiányzik az epehólyag. A szemelőtti mirigy rendszerint nagyon erősen fejlett, a pézsmaszarvasnál azonban hiányzik. Az orr fényszája szőrtelen, csak az északi rénszarvasnál szőrös, az ugyancsak messze északra vonuló jávorszarvasnál csupasz folttá fejlődik vissza. A szarvasok általában erőteljes nyakú, előre megnyúlt fejű, nagyszemű és szelíd tekintetű, nyúlánk, tetszetős állatok. A felső ajak nem barázdált. A hosszú, vékonycsontú lábszárakon keskeny, hegyes paták és jól fejlett álcsülkök vannak. A farkuk sohasem éri el a sarkukat.

A rénszarvas kivételével agancsuk csak a hímeknek van. Az agancs a homlokcsont kinövése, s hasonlóan csontanyagból áll. Csak kifejlődésének ideje alatt borítja finom szőrű bőr, a háncs. Ha az agancs kifejlődött, az állat a háncsot a fákon ledörzsöli, ugyhogy a csontszár teljesen szabaddá lesz. Csak az agancs legalsó része, a rózsatő marad állandóan bőrrel fedett. Ez az agancs állandó része; a rózsatőn nyugvó rész, a csap, időnként leválik. A csap tövén, közvetlenül a rózsatő felett van a „rózsa”, amely gyűrűalakban, apró golyóalakú kinövésekből, az úgynevezett „gyöngyök”-ből áll. Ha a szarvasok agancsát és a tülkösszarvúak szarvát össze akarjuk hasonlítani, így körülbelül a háncs a tülöknek, a rózsatő és azon nyugvó rész, a csontosodó csapnak felel meg. Azon alapvető tulajdonságon kívül, hogy az agancsok időnként kicserélődnek, és a háncs ledörzsölődik, abban is különböznek a tülköktől, hogy többnyire elágazók. A fiatal állat agancsán mindenütt csak egy pár nyárs, gomb vagy hasonló képződmény fejlődik ki, és a rózsa hiánya mindig észrevehető. De csak ritkán maradnak meg a nyársak későbben is. Legtöbbször elágaznak, és az ágak, a bogok száma, minden csere után növekedik. Van ugyan egy pár olyan alacsonyabb fejlődési fokon álló szarvas, amelyik egyszerű nyársat fejleszt és agancsa villás marad, de a legtöbbnél mégis több ágat találunk. Mivel mindkét agancs ágait számláljuk, a legközelebbi agancsforma a „hatos”, amely egyes szarvasfajnál a legmagasabb szám. Más féleségek tovább fejlődnek, de nem nőnek ki a „nyolcas”-ból, csak a legfejlettebb fajtájú szarvasoknak van többágú agancsuk. Némelyik szarvasnál, mint a jávor- és dámszarvasnál, bizonyos fejlődésen túl az agancsok lapátformára szétterülnek. Ez a fejlődés folyamán azután növekedik.

Ha elfogadjuk, hogy az ágak száma minden új agancsnál szabály szerint növekedik, úgy például a mi gímszarvasunknál az ágak számaiból az életkort is meg tudjuk mondani. Ez azonban nem minden esetre áll. Ugyan az első agancs sohasem elágazó, de az évek során növekvő ágak nem követik a meghatározott évszámot, hanem számuk függ a test fejlődésétől és az állat életkörülményeitől is.

Éppen úgy nincs az agancsfejlődésben szorosan vett párhuzam a család története és az egyes faj fejlődéstörténete között. A legrégibb szarvasoknak, amennyire mi ismerjük, nem volt agancsuk. A Felsőmiocénban nyársas és villás agancsok egyaránt voltak, a Pliocénban pedig többágú agancsok. A család és a fajtörténetben azonban az agancsfejlődés abban megegyezik, hogy mindkettőnél az agancságak számának növekedése felismerhető. Ez a családtörténetben az Anoglochis sedgwicki Falc.-nál még túlfejlődésre is vezetett. Az egyes faj agancsfejlődésének is van hátra. Ha ezt túllépi, úgy a szarvasnak újra gyengébb agancsa lesz és az ágak hitványabbá válnak; azt mondják: „a szarvas visszarak”. Ez elvénhedési jelenség. Ez először az utoljára kifejlődött részeken kezdődik meg, a mi gímszarvasunknál a koronával. A gímszarvas visszafejlődött agancsának sokszor nincs koronája, jóllehet előbb már volt. A rózsa és a csap vastagságán ez a visszafejlődés mindig észrevehető.

A három legalsó és a legtöbb szarvasnál előforduló ágnak külön neve van. A közvetlenül a rózsánál levő, legalsó ágnak a neve szembog, a következő a jégbog és a harmadik a közép- vagy királybog. De az egyik vagy a másik hiányozhatik is, például a jégbog rendszerint a dámszarvasnál, a szembog az őznél, vagy mind a három egyes amerikai szarvasnál.

Az őzagancs fejlődése.

Az őzagancs fejlődése.

A gímszarvas csontváza.

A gímszarvas csontváza.

Eltekintve az indiai szarvasok (számbár és rokonai) egyes csoportjától, az agancsokat rendszerint minden év meghatározott időszakában egyszer elvetik. Az új a párzás idejére fejlődik ki újra. A levetés úgy történik, hogy a rózsa alatt a csap belsejében csontvisszafejlődés folytán apró üregek támadnak, ezek lassanként nagyobbodnak s ott a csap eltörik. Ilyenkor a rózsatő legfelső része is leesik, s így minden agancselvetésnél ez rövidebb lesz. Közvetlenül az agancs levetése után a megmaradt részt a megduzzadt bőr a szélek felől a közép felé benövi. Ez a bőr véredényben nagyon gazdag. A véredények az új agancs céljára gyorsan kiválasztják a szükséges anyagot és az gyorsan elkezd fölfelé nőni. Egyidejűleg kifejlődik a takaró bőr, a háncs is. Soemmering W., a frankfurti állatkertben a részletekre kiterjedő megfigyelést tett a gímszarvas agancsfejlődésének gyorsaságáról és módjáról.

„Már az agancselvetés után a második napon a sebfelület közepét feketés, vörösbarna heg borítja, amely a közepe felé mindjobban összezsugorodik, a peremképződés pedig szélesebb és magasabb lesz. A negyedik napon a tulajdonképpeni seb már csak 28 milliméter átmérőjű, míg a peremduzzadás 12 milliméter széles, felduzzadt és barázdás; a vékony bőre oly érzékeny, hogy könnyen vérzik. Ugyanez figyelhető meg a nyolcadik napon is; csak közben a peremduzzadás észrevehetően szélesebb és magasabb lesz, de azért teljesen kerek marad a nélkül, hogy a szőrös bőrtakaró benőné. A tizennegyedik napon a középső sebhely még jelentősebben kisebb lesz. A duzzadás a kerületen mindenütt, leginkább azonban elülső részén, a bőrrel takart rózsatő felett annyira kifejlődött, hogy az agancsnak először képződő részét, a legalsó ágát, a szembogot, egészen világosan kivehetjük. Ennek a csúcsából mérve a kidudorodás vagy bunkó most 72 milliméter széles, míg annak középső bemélyedése csak 16 mm.

A huszadik napon az erősen szembeötlő szürkésfekete bunkót minden oldalról fehéres szőr kezdi befedni; a fedőbőr is keményebb lett és nem egyedül a szembog hosszabbodása lép erősebben előtérbe, hanem a bunkó hátsó része is, ahonnan az agancsfőágaknak kell kifejlődniök, szélesebb, magasabb és vaskos lesz. Majd teljesen eltűnik az a kicsi középbemélyedés és a bunkó gyorsan növekedik úgy szélességben, mint magasságban. A 23-dik napon körülbelül 60 mm hosszú szembog két félgömbre válik szét; az elülső kisebb, a hátulsó fejlettebb és ebből lesz a második végződés, a jégbog és maga a főág is. Az eddig fehér szőr a bunkón ettől kezdve szürkés színezetű. A legközelebbi 10 napon a bunkó jelentősen megváltozik. Az egész agancs most már alapjában véve megvan. A többé-kevésbbé kiálló részek és a bunkó bevágásai jelzik az összes végződéseket. Most tűnik fel először szembeötlően a szőrrel fedett rózsatőn az agancs alapján egy kiálló, kékes és véredényekben gazdag gyűrű, a fejlődő rózsa a gyöngyeivel. E fölött nyúlik ki a szembog. A vége nagyon széles és barázdálódással a villás elágazás megkezdődik. Tizenkét nappal később, vagyis a növekedés 45-ik napján az elágazódás még nem teljes. Az 59-ik napon a meglevő összes ágak már jó hosszúak és a szembog máris kihegyeződött. Az agancs felső része csak a 62-ik napon ágazik szét és a 79-ik napon lesz teljes, de erősen szőrös és véredénydús bőrrel bevont még mindig, amely nagyon érzékeny, hisz a szarvas agancsát még mindig nagyon kíméli. De a 120-ik napon is, amikor az agancs már teljesen kifejlődött és az ágak egész végig csontkemények, a szembog a legkisebb sérülésre vérzik. Míg 20 nappal később kezdte ledörzsölni agancsáról szarvasunk a fedőbőrt.”

Az agancsképződés most leírt lefolyása általánosságban az összes szarvasoknál azonos, de természetesen a kifejlődés egyiknél hosszabb, a másiknál rövidebb időt vesz igénybe. Miután az agancs bőráthuzata feladatát elvégezte, beszárad és a szarvas a már leváló bőrrongyokat a fákon, cserjéken ledörzsöli, és ezzel egyúttal az agancsok, főleg a megsérült növények nedveitől sötétebb színűek lesznek.

Amíg az agancs fejlődésben van, természetesen nagyon érzékeny, ezért a szarvas gondosan vigyáz reá. Sérülések ebben az időben könnyen torzképződésre vezetnek. Tudjuk, hogy azon a helyen, ahol az agancs megsérül, könnyen új, rendellenes ágak fejlődnek; ezt a tényt néha felhasználják az emberek arra, hogy mesterséges úton rendkívüli, és különösen értékes agancsot termeljenek ki. Egyes testrészek mélyrehatóbb sérülései az agancson is gyakran eltorzulást okozhatnak, mégpedig a sérüléssel ellentétes oldalon. így például a képmellékletünkön látható pampaszi szarvasnak rendellenes agancsa hátsó lábtörése következtében fejlődött ilyenné. Ismeretes, hogy ivarrészek megsértése, vagy kiherélése után a szarvasok az agancsot többé nem vetik el. Ha a sérülés akkor történik, amikor az agancs még nem fejlődött ki teljesen, akkor a bőr foszlása elmarad, az elcsontosodás tökéletlen lesz, tovább fejlődik ugyan, rendszerint csomós, göbös alakot vesz fel: ez a parókás agancs. Ez olyan terjedelmet is érhet el, hogy az állat pusztulását is okozhatja. Másik rendellenesség, ha a különben többágú agancs egyes példányain csak nyársak fejlődnek ki. De az is előfordul, hogy a baknak egyáltalán nem nő agancsa, ezek a „barátok”. Megfordítva kivételesen nőstényszarvasnak is lehet agancsa; ez az eshetőség egyáltalán nem mindig az öreg és különben rendes ivari tevékenységtől megfosztott állatoknál fordul elő. Az ilyen agancsok mindig kicsinyek maradnak s úgy látszik; hogy elég gyakran bolyhos bőr vonja be. Figyelemre méltó, hogy mindkét utóbbi szabályellenesség a nálunk élő szarvasfélék egyes neménél gyakran előfordul s erre Hilzheimer tesz figyelmessé: agancsos nőstényt különösen az őzeknél találhatunk; ezeknél már rendes körülmények közt is a koponya azon részei, ahol a bakoknak az agancsa nő ki, különösen kidomborodnak. Agancsnélküli bakokat ellenben túlnyomóan a gímszarvasok közt lelünk.

Pampaszarvas (Odocoileus bezoarticus L.).

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.