Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zsiráf

2011.09.24

http://www.szafariutazas.hu/upload/12397/1239713331_zsiraf-afrikai-utazas.jpg

 Igen fura megjelenésû emlõs: hosszú nyakával, fejlettebb elülsõ lábaival és a faroktõ irányában lejtõ hátával azt a benyomást kelti, mintha a hátsó fele megrokkant volna. A zsiráf testfelépítése egyedülálló az emlõsök között: a szokatlanul hosszú lábakon fekvõ rövid test és a hosszú nyak példa nélküli küllemet alkotnak az állatvilágban. A hosszú lábak arányában a nyak is megnyúlt, hogy szájával elérhesse a földet vagy a vizet. Földünk emlõsei között a legmagasabb, de ha az arányok szerint bíráljuk, akkor viszont a legrövidebb törzsû állat a magasságához viszonyítva. Testhossza a nyak nélkül alig 2,5 méter, azonban a fejlett hímek fejmagassága akár 5 métert is meghalad.
  A zsiráfok megnyúlt feje a lapos orr következtében még hosszúkásabbnak tûnik, mint a valóságban. Szelíd kifejezésû szemei élénken csillognak fülei között. Koponyáját szõrös bevonatú szarvacskák díszítik, de nem a homlokcsontba ékelõdnek, mint más szarvat hordó állatoknál, hanem a halántékcsontok fölött helyezkednek el. Testüket piszkosfehér alapon különbözõ méretû, mozaikszerû, barna foltok borítják.  Színárnyalatuk változatos, még az egy csapatba tartozó zsirafoknál is megfigyeltem egészen sötét és világos egyedeket is. 
  Mint az afrikai növényevök általában, a zsiráfok is szívesen tartózkodnak más állatok, például zebrák, antilopok, vagy akár struccok társaságában. A zsiráfok nemcsak a sík fekvésû akácokkal borított szavannákon élnek, hanem általában a száraz idõszak beálltával felkeresik az erdõs hegységeket és akár 2000 m tengerszint fölötti magasságig is felhatolnak táplálékszerzés céljából. Elvileg minden erdõsrészen elõfordulhat, ahol nem zárt a lombkorona, de a sztyeppés nyílt vidéken csak átvonul.
  Hosszú nyakának tulajdoníthatóan – melyet sötétbarna merev sörény borít – a zsiráf csak oly módon képes a talajról táplálkozni vagy inni, ha sajátos módon az elülsõ lábait kissé szétterpeszti és elõbbre helyezi. Csak ebben a különös terpeszben képes a földig hajolni és ilyenkor a nyakában lévõ elasztikus vérerek megvédik az agyat a vérnyomás-változástól, amit a fej leengedése és felemelése okozhat. Erre azonban ritkábban kényszerül, mert tápláléka zömét a magasban szerzi.
 Fõleg  a leveleket és vékonyabb gallyakat kedveli, amelyeket hosszú és hajlékony nyelvével ujjakhoz hasonlóan körülfog, a szájnyílásához húz, majd alsó metszõfogaival levág, mielõtt rágni kezdi. Virágokat, magtokokat és gyümölcsöket is fogyaszt a Strychnos madagascariensis és a kolbász-fákról (Kigelia africana), de legfontosabb élelemforrása az akác. A magasabban levõ ágak végét néha úgy éri el, hogy elrágja az ág alját, amíg az megfelelõ magasságra lehajlik.A akácfa ágairól fogai segitségével fésüli le a leveleket, de lecsípkedi a fiatalab tüskés hajtásokat is. Összerágja és lenyeli a tüskéket is, amelyben segítí a nagy mennyiségû, ragacsos nyála. Amikor az Acacia migrescens akácfajt fogyasztják, a virágport átviszik az egyik fáról a másikra, táplálkozásukkal elõsegítve a virágok beporzását. 
  A legutóbbi megfigyelések kimutatták, hogy tulajdonképpen az akácfák tüskéi növelik meg a zsíráfok táplálkozási idõtartalmát: a tehenek napi 12 órát, míg a bikák 9–10 órát táplálkoznak naponta.  
Táplálékszerzés közben a bikák felnyúlnak, nyakuk teljesen függõleges és fejük is felfelé emelkedik, úgymond alulról táplálkoznak és emiatt a magasabban lévõ ágakat is elérik, így több táplálékhoz jutnak mint a tehenek. A tehenek felülrõl táplálkoznak, fejük lefele hajlik és a nyakukat sem emelik függõleges helyzetbe. A bikák táplálkozási szokása sokkal kedvezõbb, mint a teheneké, de ezenkívül képessé teszi õket arra is, hogy hamarabb és távolabbról észrevegyék az ellenséget.
Az ásványi szükségletek kiegészítéseként talajt is fogyaszt, és az olyan területeken, ahol hiányzik a talajból a foszfor, csontokat szokott rágcsálni. Emiatt megfertõzõdhet  antrax és botulizmus baktériumokkal, mivel e fertõzõ betegségek kórokózói hoszabb ideig megmaradnak az elhullott állati tetemek csontjaiban.Vízszükségletük aránylag nagyon csekély, de ha lehetõség van rá naponta felkeresik az itatókat. Ivás közben nagyon sebezhetõek, elõnytelen testtartásuk miatt köny-nyebben érheti támadás öket. Ivás elött különösen óvatosak, és nem is isznak, amíg veszélyt éreznek. Többnyire kora reggel és a késõ délutáni idõszakban a legaktívabbak, de elõfordul, hogy holdfényes éjszakákon is táplálkoznak. A nappali forróság elõl délben a fák árnyékába húzódnak .
 A zsiráfbikát erõsebb nyaka és kissé sötétebb színárnyalata különbözteti meg a tehéntõl, ezenkívül szarvaik hegyesebbek és a homlokukon egy dudor van, ami a legtöbb nõsténynek hiányzik. Az öreg bikáknak átható, erõs szaguk van, ezért a búrok „Stinkbulls”– büdös bikák-nak is nevezik az ilyen példányokat. A domináns hímek testsúlya 1400 kilogram körüli, a tehenek átlagsúlya 820 kilogramm. Dél-afrikai adatok szerint az elejtett példányok közül a legsúlyosabb hím 1930 kg volt, míg a legsúlyosabb nõstény 1180 kilogrammot nyomott.
  Rendkívüli magasságuk képessé teszi õket éles szemeik tökéletes kihasználására, úgyhogy nincsen állat, amely könnyebben észre venné a közelítõ ellenséget, mint a zsiráf. Õket viszont nagyon könnyû észrevenni, hoszszú nyakuk távolról is elárulja jelenlétüket még akkor is, ha mozdulatlanul állnak, hacsak a fák vagy a szavanna bokrai el nem takarják õket. Különösen lenyûgözõ látványt nyújtanak a naplementében, ilyenkor még természetfölöttibbeknek is tûnnek, mint a valóságban.
  Gyakran egy-két kilométernyi távolságról is észrevettem õket, és távcsövem segítségével megfigyeltem, hogy táplálkozás közben is nagyon figyelmesek. Amikor terepjáróval megközelítettük õket, nyugtalankodni kezdtek és lassú, himbálódzó léptekkel távoztak közelünkbõl. Elõfordult, hogy gyorsabban hajtottunk a szavannán és a magasabb fák között meglepetésszerûen kerültünk közelükbe. Ilyenkor megijedtek és különös galoppban menekültek elõlünk. A fekete bojtos farok jellemzõ csóválása az elsõ jele a menekülésnek, ami egy gyors, rövidtávú vágtatással megy végbe. Elõször kissé ügyetleneknek tûntek nekem, menekülõ vágtájuk leginkább egy lassított filmjelenetre emlékeztetett. Közelrõl azonban igen érdekes látványt nyújtott számomra a galoppban menekülõ zsiráf: farkát felkunkorítja és hátsó lábait úgy dobja elõre, hogy azok kívül, egészen az elülsõ lábak mellett érnek földet. Különben a zsiráfok minden egyes mozdulata nagyon egyedi. Amikor nyugodtan lépked, méltóságteljesnek és büszkének tûnik. Léptei lassúak, mert az egyik oldalán lévõ mindkét lábával egyszerre lépked, azonban egészen másként néz ki, amikor futásnak ered. Vágtája olyan nehézkes, hogy azt gondoltam, futásban én is utolérhetném. A lassúnak tûnõ vágtát azonban hihetetlenül megnöveli a lábnyomok távolsága, hozzávetõlegesen minden ugrását 4–5 méter hosszúnak becsültem. Nehezebb mellsõ testrésze miatt a zsiráf nem bírja magát elõl egykönnyedén fölemelni, nyakát kénytelen hátrahajlítani, aminek következtében a súlypont hátrább esik. Csak ilymódon képes elülsõ lábait fölemelni és elõredobni. Galopp közben nyaka lefelé süllyed, feje pedig elõre nyúlik. Elülsõ lábait mereven mozdítja, miközben nyakát egyenletesen himbálva, a hátsó végtagok erjével lendíti testét elõre. 
  A zsiráf ritkán pihen; ha le akar feküdni, elõször elsõ lábainak térdcsuklóira ereszkedik, majd összerántja a hátulsó lábait és úgy dõl le szügyére, akár a teve. Alvás közben részben az oldalán fekszik, és mindkét elülsõ lábát behajlítja, nyakát hátrafordítja, fejét a hátulsó combjain pihenteti. Alvása nagyon éber, még éjszaka is csak néhány percet tart.
Párzás ideje alatt mind a két nem halk bégetést hallat. A vemhesség 445–457 napig tart: az egyetlen kérõdzõ állatfaj, amelynek a vemhessége hosszabb egy évnél. Az ellés gyorsan, könnyedén történik, csak egy borjút ellik, amely az év bármely szakaszában napvilágot láthat. Általában 100 kg átlagsúllyal  születnek, és az újszülött borjú magassága mintegy 1,5 m – különben nem érné fel a nõstény emlõit, amelybõl két pár található a hátsó lábak között. Születésük után a borjak egy-két percig mozdulatlanul hevernek, ezután megindul a lélegzetvétel, majd egy félóra múlva felkelnek és anyjukhoz támolyognak. Fél nap után a fiatal borjak már szaladgálnak. Kéthetes korukban kezdenek növényi táplálekot fogyasztani, az elválasztás 6–8 hónapos koruk után történik, de csak 4 éves koruk után válnak ivaréretté. Élettartamuk átlagban  20–25 év körüli és évi szaporulatukat 18%-ra becsülik olyan területeken, ahol nem élnek ragadozók.
 A tehenek és a borjak tucatnyi állatot tömörítõ csordába verõdnek, laza szociális kötõdéssel. Az öreg bikák leginkább egyedül kóborolnak, kivéve amikor párzás céljából csatlakoznak a tehenes csapatokhoz. A nász idõszakában a hímek nagyobb hevesség nélkül rúgatnak egymásnak, s kölcsönösen döfködik homlokcsapjukkal egymás hátát, oldalát és nyakát, de komolyabb sérüléseket okozó harcot soha nem vívnak egymás ellen. A fiatal hímek kisebb „agglegény” csoportokat is alkothatnak, és gyakran nyakbirkózást vívnak egymással. Ilyenkor nyakukat öszszeakasztva megpróbálják egymást kibillenteni az egyensúlyi helyzetbõl.
  A vadászokon kívül a zsiráfnak alig van ellensége, néha az oroszlánok rabolnak el egy-egy gyengébb borjút, de a kifejlett példányokra, fõleg a vezérhímekre csak nagyritkán támadnak. Legfõbb védelmi eszközüket a lábaikon lévõ hasított paták képezik, és szükség esetén a közelharcban lábaik erõs rúgásaival jól tudják magukat védelmezni. A zsiráftehén is elülsõ lábrúgásokkal óvja fiatal borját a ragadozóktól: akár egy fejlett hímoroszlánt is képes felrúgni patáival.
  Az oroszlánok a kiszemelt áldozatot igyekeznek különválasztani a csordától és gyakran árkok felé, köves-sziklás területekre vagy iszapos-ingoványos helyekre kergetik, hogy gátolják menekülését és elveszítse az egyensúlyát.
  Ártalmatlan, szelíd állatok, az embert nem bántják, de ennek ellenére a mértéktelen vadászatuk következtében számuk nagyon megfogyatkozott Afrika-szerte.
  Ma már csak szétszagatott kis populációkban fordulnak elõ. Kisebb csapatokba tömörülve élnek, amelyek rendszerint egy vezérbikából, néhány tehénbõl és több – különbözõ életkorú – fiatal egyedbõl állnak. Nagyobb csapatok már Namíbiában sem élnek: a „fehér vadászok” napjainkra kipusztították az egykor nagy egyedszámú állományt. Az Ethosa Nemzeti Parkban 16–18 egyedet számláló csoportulásnál nagyobbat nem észleltem, pedig a leírások szerint nem is oly régen még százas zsiráfcsordákat is láttak az Ethosa mocsarait övezõ szavannákon.
 

 

Irodalom:
Apps, P. (2000): Mammals of Southern Africa. Cape Town
Brehm, A. E. (1929): Az állatok világa. Budapest
Chris-Stuart, T. (2001): Field guide to mammals of Southern Africa. Cape Town

 

http://png-images.bloglap.hu/kepek/201112/0_10_zsiraf_6.gif
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.